Egy gazdag ember kiment a remetékhez az egyiptomi sivatagba, hogy egy fontos kérdésre választ kapjon. Amikor kiért a remeték kunyhóihoz, nagyon meglepődött azon, hogy a remeték mennyit hallgatnak. Óriási volt a csend. Oda is ment az egyik remetéhez, és megkérdezte tőle, hogy miért vannak ennyit csendben. A remete semmit sem felelt, hanem odavitte a látogatót egy nagy kúthoz, amelynek a vize a kis oázist éltette. A remete felkavarta a kút vizét, aztán azt mondta a vándornak: „Nézz bele, mit látsz?” Az belenézett, és így felelt: „Mit látnék, kavarog a víz.” Aztán álltak ott hosszú perceken át teljes csöndben. Közben a kút vize kisimult, olyan lett, mint egy tükör. A remete akkor megszólalt: „Nézz bele, mit látsz?” A vándor belenézett, és elámult. Látta a gyönyörű, ragyogó kék égboltot, és látta a maga arcát is élesen, kristálytisztán. A remete csak ennyit mondott neki: „Látod, ezért vagyunk mi ennyit csendben."
(Székely János: Mária út a lélek útja)
Az én életemben a természetjárás, a túrázás jelenti ezt a csendet. A hétköznap zavarából való kiszakadás, a folyamatos elvárások és megfelelés mókuskerekéből való menekülés által a természet bölcsőjébe, a kezdetekhez való visszatérés és megpihenés jelentette és máig is jelenti a májusban megtett út, a zarándoklat. A vágyak otthonhagyásával, csak az alapvető szükségleteink kielégítésével hagyunk teret lelkünk és hitünk elsőbbrendűségének, mélyebb megismerésének és megerősödésének. Minden megtett lépéssel, lejárt kilométerrel nem csak a fizikai úticélhoz, hanem a közben eltelt percekkel és napokkal a szellemi célhoz is közeledtünk.
Első nap reggel 9 zarándok találkozott Marosszentgyörgyön, a templomnál, családjainktól búcsúzkodva indultunk el az áldás megkapása után. Még a községből ki sem értünk amikor elkezdett esni az eső, bár csak akkor vált erőssé amikor az erdőbe beértünk, így bár derékig sárosak és bőrünk alatt is vizesek lettünk, mégsem tűnt számomra nagy akadálynak, az eső hangja kellemes kísérete volt gondolataimnak. Az aznapra betervezett út nem volt egy hirtelen kizökkenés a mindennapok kényelméből, pont ellenkezőleg, megszokott, kellemes hétvégéket hozott vissza, hiszen pont azon az úton szoktunk kutyát sétáltatni, egészen addig amíg Jobbágyfalváig beértünk nem is volt olyan érzésem, hogy én zarándokolok. Jobbágyfalván viszont a falu népének meleg fogadtatása, kérdései, az ételek, amivel kínáltak, az áldás, amit kaptunk, emlékeztetett, hogy ez egy életreszóló élmény lesz, hogy most én tanulok, olyan időt töltök el kereséssel és megismeréssel, amit vissza nem fogok kapni, és semmi más nem is tudná helyettesíteni.
A második nap volt az igazi megpróbáltatás számomra és a csapat számára is. Az előző nap, bár esett az eső, a legrövidebb távot tettük meg, míg aznap a teljes utunk leghosszabb szelete várt ránk. Beszéltünk a gondviselésről, arról, hogy valaki figyel ránk fentről, hiszen az idő a lehető legkedvezőbb volt az úthoz. Kellemesen meleg, napsütéses, de a tegnapi eső miatt nem túl forró, bár nem csak az idővel mutatta meg magát az Úr segítsége. Aznap kétszer is eltévedtünk, és bár fizikai térképen tévutak voltak, olyan lelki ételt nyújtottak, amelyet nem kaptunk volna meg ha követjük a kijelölt utat. Már csak az első medvelátás izgalma is egy ilyen letérésnek volt köszönhető. Ezek persze nem enyhítették a lábfájást vagy a fáradtságot, amit azokban a pillanatokban éreztünk, bár így az idő elteltével a fájdalmat nem is tudom felidézni olyan élőnek, mint a kellemesebb élményeimet.
A Remeteségen szálltunk meg, amit aznap este nem figyeltem meg részletesen, viszont harmadnapunk reggelén igazán lenyűgözött. Különösen nagy nyomott hagyott bennem a kültéri oltár, ahol az áldást aznap reggel megkaptuk, tökéletesen világított rá a természet és Isten szoros kapcsolatára. Az indulással ellentétben, a nap további részén főleg aszfalton haladtunk, falvakon keresztül, az előző két nap puha, gyepes ösvényei, friss levegője és védelmező lombjai után sokkot kaptunk amikor autóktól kellett félre állni vagy port köhögtünk vissza az utakon. Olyan volt mintha egy új komfort zóna alakult volna ki addig, amiből most ismét kiléptünk, ahogyan haladtunk Énlaka felé.
Negyedik nap kezdetben érintettük Farkaslakát és egymás után két kilátót is. Az első a Jézus szíve kilátó volt. Egy meghatározó élményt éltem meg itt, felfele menet nem lát az ember semmit csak bokrokat mindkét oldalról, egy hirtelen kanyar, csak pár lépés és a bokrok közül a szeme elé tárul az egész világ. Lenyűgözött, hogy mindenfajta figyelmeztetés nélkül, hirtelen jelenik meg a kilátó, olyan érzés volt mintha akkor születtem volna meg igazán. Itt, eső miatt hosszabbat elidőztünk, mint egy átlagos pihenőnk szokott lenni. A víztől védve, fedett padokon, asztaloknál olvastunk fel felváltva lelki táplálékot egymásnak, majd tovább indultunk az Oroszhegyi kilátó felé. Onnan elindulva a szállásunk irányába csapott arcon ismét a természet csodája és az Isteni gondviselés. A csapat egyik felével más úton indultunk el, mint ami ki volt jelölve, csupán olyan húsz métert mentünk más irányba, mint kellett volna, de az a pár lépés tette lehetővé, hogy lássam ahogy a nap átsüt a fák között olyan lélegzetelállítóan. Ahogy visszatértünk a kijelölt útvonalra, azon gondolkodtam milyen könnyű is lehetett volna elmenni emellett a gyönyörűség mellett, csak az a pár lépés döntötte el, hogy ezt megéljük-e vagy nem. Oroszhegyen ismét lelkesen, süteménnyel várt a falu egy része és a nagylelkű szállásadóink.
Ötödik nap már egyre közeledett az utunk vége, ahogyan beszélgetve elindultunk Szentegyháza fele. Aznap tudtam talán a legjobban elmélyülni saját magamban és kapcsolataimban, ekkor volt a hangsúly legerősebben a külvilágtól független, lelki élményeimen, gondolataimon. A fizikai utat szinte teljesen kizártam és befele néztem. Szentegyházára két lovas zarándok csapattal egyszerre érkeztünk, együtt fogadtuk az áldást, fogyasztottuk el az erőt adó zsíros kenyeret. Elidőztünk a lovakat csodálva, majd minden erőnket összeszedve indultunk el a szállás fele. Jó pár kilométerrel többet tettünk meg aznap, mint eredetileg tervezve volt, mivel egy zarándoktársunk hétvégi házában szálltunk meg, ahol közösen főzött vacsorával a gyomrunkban tértünk nyugovóra. Ez a nap emberi kapcsolatokról szólt.
Nehezen volt elhihető, hogy az a nap lesz az utolsó, amit együtt, izzadva és nevetve, töltünk. Reggel még egyszer kereszteződött utunk a lovasokkal, utána viszont teljesen elmerültem az érzelmi világomban. Legalább az út felét végigsírtam anélkül, hogy tudnám, miért is folynak a könnyeim. Egyszerre éreztem mindent, de a legerősebben megkönnyebbülést, hogy felszakadt és kifolyt az a sok minden, amit eddig annyira elrejtve akartam tartani. A legnehezebb része a teljes útnak az utolsó tíz kilométer volt. Már láttuk Csíksomlyót a távolban, és láttuk a hosszú aszfaltot, ami odáig vezet, szinte a kezünkben volt már a fizikai célunk, már nem csak egy pont volt a térképen és akkor kezdett el minden lépés fájni, ott nehezedett el a lábam és egy időben csak vártam, mikor esek össze. Minden azelőtt megtett lépés egy kellemes, pihentető sétának számított, de így a célt látva minden lépés megkövetelte az összes akaratot és erőt, ami a testünkben volt, az idő lassan és fájdalmasan telt, de egyszercsak beléptünk Csíksomlyóra, aztán a templomba, a mise gyorsan véget ért, majd indultunk a szállásunk felé, egy a közelben lévő iskolához, ahol a vacsora és matracaink vártak ránk.
Ebben a hat napban kicsit több mint 150 kilométert tettünk meg, ami az utat különlegessé tette számomra nem a megtett lépések voltak, hanem az együtt eltöltött percek, a lelkünkkel eltöltött napok, a mindennapjainkból kiszakadt idő mintha egy nem evilági térbe röpített volna, ahol nem volt más csak mi és az élet, teljesség, nehézségek, gyötrelem a testnek, de leírhatatlan nyugalom a léleknek, amelyet csak ez a csend, csak megszokott ingerek elhagyása tesz lehetővé. Leírhatatlan mértékű hálával tölt el, hogy megadódott a lehetőség, hogy minden pontosan úgy történt ahogy meg kellett történnie, minden szó, amit kimondtunk és hallottunk, minden ember, akivel beszéltünk, minden lépés, amit megtettünk okkal volt ott és okkal volt akkor, egy ajándék, hogy megéltük, ott abban a pillanatban.
Német Tímea Noémi